Valamikor 1965-ben kezdődött.

Néhány lelkes, a  Kandó Technikum elvégzése után a felsőfokú technikumra bekerült hallgató, fiatal oktató és a még működő technikum diákjai (Ács Judit, Baczoni Anna, Balassy Imre, Bányai Katalin, Benczur Lajos, Faludi László, Gudra Tibor, Joó Katalin, Lévai Béla, Mandula Tamás, Marosvári András, Sauska Keresztély, Szakács György, Takács István, +++???) testnevelés óráikon kívül is, szabad délutánjaikon sokszor a késő estébe nyúlóan (amíg Csinger bácsi a pedellus - vagy felesége néha söprűvel is - ki nem kergetett bennünket zárórakor) lelkesen kosárlabdázgattak a tornateremben.

A teljes létszámra feltöltődött felsőfokú technikum újabb sportos diákjai "csapódtak" a kosarasokhoz, de a többi sportágnak is kialakultak törzsgárdái. A kezdeményezéseket támogatta a Testnevelési Tanszék (mert akkor még ilyen is volt) vezetője Korcz Imre, aminek következtében 1965-ben megalakult az FHMT SK, (1969-től a főiskolává válással együtt a Kandó SC néven szerepel) és benne a női és a férfi kosárlabda szakosztály is.

A csapatok önképzős alapon működtek és edzettek, de a feltételeket az akkori színvonalnak megfelelően a főiskola maximálisan biztosította. 1966-tól kosárlabda csapataink beneveztek a legalacsonyabb szintű osztályba: a VI. kerületi bajnokságba (mert akkor még ilyen is volt, ahol még hivatalos dobólistát is vezettek, melynek első listavezetői Ács Judit és Lévai Béla volt 542 illetve 765 ponttal). Innen azonnal feljebb is került a csapat a Bp. II. osztályba. Időközben azonban három felsőfokú technikum egyesítése után létrejött a Kandó Kálmán Villamosipari Műszaki Főiskola, melynek egyik részében (az óbudai FVT-ben) már volt kosárlabda szakosztály (és később előadóvá vált méretes terem is), melynek férfi csapata az NB.II.-ben játszott. Érthető módon a főiskolai vezetés (már az összevonás előtt is) azt támogatta, hogy minél jobb csapat legyen az NB.II.-ben, így a főiskolára került élvonalbeli kosarasokat (mert abban az időben még a főiskolán kellett játszania a hallgatónak) az FVT színeiben szerepeltette, de lehetőséget hagyott az időközben a Bp.I.osztályba jutott józsefvárosi amatőröknek is a további szereplésre. A sors iróniájaként - vagy talán akkor sem volt öt kiváló képességű játékos egyértelműen jó csapat is - a gyakorlatilag volt NB.I.-es játékosokból álló csapat kiesett az NB.II.-ből, míg a Bp.I. osztályban 1. helyezett amatőrök csak hajszállal maradtak le az osztályozón a feljutásról.

Ezek az események elég nagy vihart kavartak a még csak kialakulóban lévő egyesület életében, aminek eredményeképpen az átszervezések után létrejött kosárlabda NB.III. küzdelmeiben a Bp.I.osztályban szerepelt csapat magjára épült csapat indult el az NB.II.-es edzőség után leköszönt Petike Lajos utódjaként rövid ideig játékos edzőként Lévai Béla irányításával.

Nagyon szerencsés kezdés volt, hiszen ebben az évben egy igen lelkes és nagy létszámú elsős gárda jött össze, akinek nagy többsége hajlandó volt a közös munkára (Angyal Zoltán, Báder Tibor, Gombás Lukács, Jamrik Péter, Paukovits Tibor, Rábai Béla, Schaffer Béla, Tímár Geng Attila, Tóth Sándor, Tótmárton Balázs, Visnyei Károly, Zsemlye József, +++???). Heti átlagban öt edzéssel, edzőtáborokkal készültünk a bajnokságra, aminek eredményeképpen egyenletes fejlődés után (amit az időközben felépült villanyfényes bitumenes bajnoki mérkőzésre is alkalmas pálya és saját előállítású eredményjelző is tovább segített) 1974-ben bajnokságot nyerve felkerültünk az NB.II.-be. A csapat itt sem vallott szégyent, mert a mennyiségileg és minőségileg is megfelelő edzésmunka továbbra erősítette a csapatot, és a jól beilleszkedő "újoncokkal" (Duppai István, Gálfi Zoltán, Lévai Sándor, Pásztory Ferenc, Pátkay László, Ráski Miklós, Surmann György, Tóbiás Pál, +++???) néhány nem várt és sokáig emlékezetes győzelmet arattunk (Eger, MEAFC,…), és az MNK-ban az akkori NB.I.-es sztárcsapatnak számító, válogatott játékosokkal felálló Csepelt fogadhattuk a Tavaszmező utcában villanyfényes szabadtéri mérkőzésen. A csapat stabilizálta helyét a középmezőnyben, de az újabb előrelépéshez új játékosok beépítésére is szükség volt (Galambos Balázs, Goschi Tibor, Kárász János, Kertész István, Monoszlai Zoltán, Pálfia Miklós, +++???).

Az eredményes munkát segítette, hogy nagyon jó közösség jött össze, a csapatból kikerülő játékosok itt maradtak - nagy részük a főiskola dolgozójaként - és segítették a közös edzésmunkát valamint a tartalék csapatainkban is szerepeltek. Ennek a folyamatos és egymásra épülő tevékenységnek lett az eredménye az 1979-ben elért bronzérem is.

Időközben az egyetemi bajnokságokban és a műszaki főiskolai sportnapokon is eredményesen szerepeltek csapataink, sőt nemzetközi cserekapcsolatok létrehozásával tornagyőzelmeket arattunk az NDK-ban, Csehszlovákiában és Bulgáriában is.

A csapat fejlődése töretlen volt, újabb meghatározó játékosok (Mészáros Sándor, Vajda Sándor) épültek be a csapatba, ami a dobogó 3. fokának több éves kibérlése után az újabb kiugró sikert, az NB.II.-es bajnokságot jelentette 1982-ben a főiskolának. A siker nagy gondot is jelentett. Ekkorra már a magyar kosárlabda élvonala is profi játékosokból állt és a feltételeknek is ehhez kellett igazodniuk, míg csapatunknak ilyen lehetőségei nem voltak, hiszen még mindig a szabályoshoz képest majdnem fele méretű teremben edzhettünk (még ma is) és a mérkőzéseket bérelt teremben játszottuk. A főiskola vezetésével egyetértésben (ez egyszer) mégis vállaltuk a szinte biztos visszautat és sok vereséget, hogy megmutathassuk magunkat a legmagasabb osztályban. Sajnos jól mértük fel a helyzetet, de mai szemmel utólag is vállalhatjuk, hogy a körülményeink ismeretében nem vallottunk szégyent (két csapatot megelőztünk) és a legjobbakat kivéve minden csapatnak ellenfelei tudtunk lenni.

Erre az időszakra esik legnagyobb nemzetközi sikerünk is a franciaországi Angersben rendkívül erős mezőnyben (francia tartományi és olimpiai válogatottak és kiemelkedő képességű csapatok előtt) óriási meglepetésre megnyert torna, melyre ma is nagyon büszkék lehetünk.

Innen kezdve a csapat gyakorlatilag le sem lépett az NB.II.-es dobogóról. A tapasztalt játékosok megtartása melletti újabb friss erők (Ágoston György, Dely Ferenc, Fodor Péter, Vámos Péter) is megérezhette a bajnoki cím örömét, miközben 2. helyünkkel is elértük az NB.I. lehetőségét, de feltételeink már olyan messzire kerültek ettől, hogy a feljutást már (és azóta több ízben sem) vállalhattuk. Változatlanul sikeresen szerepeltünk a hazai felkészülési és ünnepi kupákon is.

Néhány meghatározó játékosunk (Galambos, Kárász, Mészáros, Pálfia) különböző okok miatt befejezte kosaras pályafutását (a csapattól azért nem szakadtak el), de a folytonosságot biztosító új játékosok (Gál László, Mező Dániel, Tóth Sándor II) rövid összeszokás után 1996-ban már bajnokként ünnepelhették magukat és még 2000-ben sem adtuk alább az NB.I.-es jogot jelentő ezüstéremnél.

Eközben a főiskolai jellegű versenyeken hasonló eredményességgel szerepeltünk. Az új szervezésű egyetemi NB.II.-ben egy „második generációs” csapatunk is NB.I-es jogot szerezhetett volna, nyertünk Universitas Kupát, több ízben Országos Műszaki Főiskolai Bajnokságot.

Az időt azonban nekünk sem sikerült megállítanunk. A junior kort átlépő játékosaink sok munkával megszerzett rutinja és tudása nem változott, lelkesedésük ma is sokszor több a a fiatalokénál, de az Universitas csapatokban sikeresen szerepelt főiskolásaink folyamatos beépülése szükségszerű volt. Így kerültek a csapatba Csábi Árpád, Cserhalmi Miklós, Faludi Zoltán, Kassai Tamás, Marossy Dávid, Szilas Gergely. A megszűnt támogatások ellenére a csapat saját erőből is fenntartotta magát. Az eredmények 2004 után azonban már nem voltak az elmúlt harminc évben megszokottak, bár a körülmények ismeretében relatívan ezek hasonlóan nagy eredmények voltak.

Az újabb jelentős változást a hazai kosárlabda életben kuriózumot jelentő újdonság hozta: a „T” licenszes engedéllyel rendelkező Surmann Péter és Surmann Gábor pályára lépése, akik nagy kuriózumként apjukkal együtt játszottak csapatunkban.

A „belterjes” utánpótlás nevelés azonban nem oldotta meg minden gondunkat. A különböző eredetű egyéni gondok, sérülések sajnos folyamatosan létszámbeli problémákat is okoztak. Ennek ellenére a szakosztály vezetése a hagyományoknak megfelelően továbbra is saját körben (azaz a főiskolai hallgatók között) kereste az új játékosokat, akik megfelelnek a csapat nem csak a tényleges kosárlabda tudást, hanem az emberi tulajdonságokat is előtérbe helyező elvárásainak. Így került a csapathoz 2006-ban Boros Ádám és Boldizsár Norbert, majd 2008-ban Bikádi Zoltán akik emberi tulajdonságaiknak is köszönhetően gyorsan beilleszkedtek csapatunkba.

A folyamat a 2010-es években is folytatódott a régóta a csapattal együtt dolgozó és a körmendi streetball versenyek legjobb házigazda címét elnyerő Takáts Imre és a hallgatói minőségében leigazolt Kőszegi Gábor és Cserti Gergő személyében. Ráadásként újabb két „saját nevelésű” játékos révén ifj. Takáts Imre és Vámos Viktor is immár egy csapatban játszhat édesapjával.

A szakosztály hírnevéhez méltóan szerepelnek csapataink az országosan nagy népszerűségnek örvendő streetball versenyeken is, hiszen minden kategóriában évente több helyszínen (Budapest, Debrecen, Kaposvár, Körmend, Pécs, Szekszárd, Szentendre, Vác, Zánka) is Kandó győzelemnek örülhettünk.

Egyedülálló a hazai (?) kosárlabdában az is, hogy sok játékosunk 15, 20, 30, 35 éve játszik ebben a csapatban és a statisztikai oldalon láthatóak szerint ez 5-6-7-8-900 bajnoki mérkőzés is jelent. Így mára kialakult a „halhatatlanok kezdő ötöse”, akik már 500-nál több bajnoki mérkőzést játszottak a Kandó FSC színeiben és még mindig szerepelnek: Dely Ferenc, Fodor Péter, Lévai Sándor, Surmann György, Vajda Sándor.

Fenti nem csekély (és nem teljes) eredménylistához talán magyarázatul is hozzátartozik, hogy csapataink a pályán kívül is CSAPATOK, hiszen a kosárlabdán kívül is nagyon sok közös programon vesznek részt (ennek legjelentősebb állomásai a tavaszi mogyoróhegyi "kosarasbogrács" kirándulás és a balatonszepezdi edzőtáborok, melyek külön fejezetet érdemelnek történetünkben) és nem csak a pályán segítik egymást.

A csapat régi értékeinek megőrzését szolgálja a hosszabb Kandós játékos pályafutást elérő játékosaink ünnepélyes elbúcsúztatása és mezszámuk "visszavonultatásával" együtt a mezek "felvonása" a tornatermünkben. Ilyen játékosaink: Kárász János (12/1978-1989), Pálfia Miklós (11/1978-1989),  Mészáros Sándor (6/1984-1994.

A jó baráti kapcsolatok mellett egy életre szóló, hivatalos kapcsolatok is születtek a női és férfi csapataink jó "együttműködésének" köszönhetően (RJ és LB, MM és BL ( talán fejétől bűzlik a hal?) PK és SGy, RM és PL, ÁJ és GZ, PÁ és RM, BM és ZT, TD és GP, QM és BL, FB és CsÁ, GL és BP). A további „esélyesek” monogramjaitól kabalából eltekintünk.

Fenti kapcsolatok "eredményessége" és a „szülőktől elkapott kosárlabda fertőzés” a kosárlabda sport területén is észrevehető, hiszen a különböző korcsoportos válogatottaktól az amatőr szintű kosárlabdáig újra megtalálhatók az alábbi nevek: Báder, Benczur, Dely, Faludi, Goschi, Honti, Kárász, Lévai, Marossy, Monoszlai, Pálfia, Pátkay, Surmann, Takács, Takáts, Vajda, Varga, Vámos (és még ennek a sornak sincs vége!?).

Remélhetőleg ezen kis történeti áttekintésből az is kiderül, hogy ez egy soha véget nem érő történet….